Úton

A ló csendesen lépked. A frissen kihajtott fű finom párnát képez a paták alatt. Feje lehajtva, mintha harapnivalót keresne, pedig lehet, hogy a szeme nincs is nyitva és csupán az ösztönei viszik, hajtják előre.
Hátán a lovas kissé előre dőlve ül és úgy tűnik mintha aludna, szenderegne kicsit. Pedig nem alszik, csupán "másutt jár" egy még önmaga által sem pontosan körülhatárolt, nem pontosan értett világban, ahol talán az értelemnek nem is jut szerep.
Túl van néhány győztes csatán, de a múlt soha nem tudta igazán lelkesíteni. Valahogy mindig a következő feladatok foglalkoztatták. Talán túl kevés időt szánt az örömre, nem hagyott elég időt az elégedettség érzésének, mindig teleszőtte az új várakozások bizonytalan fonalaival. Ettől aztán ez az örömszövet mindig kicsit nehezebb lett. Pedig rendszeresen valami könnyű, derűs takaróra vágyott. Olyan légies kékre, amely tele van kedves és őszinte mosolyokkal, felemelő nevetésekkel, vidám kacagással, gondtalan örömmel. Lebegne ez a takaró és valami gyógyító fénnyel járná át a testét. Kék és arany fénnyel simogatná végig a derű és a szeretet. Az az őszinte, tiszta minden gondtól, tervtől, aggálytól és félelemtől mentes derű, amire oly nagy szüksége lenne.
Közben pedig a fejében kavarognak az újabb gondolatok, az új remények, az új tervek, az új feladatok. Talán nem tanult meg örülni, talán nem tudja mi az a gondtalanság, amire szükség lenne, legalább néhány percre, hogy oldódjanak a feszültségek. Néha tudatosan elernyesztette a testét, ellazította az izmait, szétnyitotta ökölbe szorult ujjait és nagy levegőt vett. Ilyenkor kicsit felegyenesedett a nyeregben bele fordította arcát a hűvös levegőbe. Megpróbálta lecsendesíteni a belső zajt. Kereste önmagában a békét, mert tudta, hogy valahol ott kell lennie.
Messzi nyugodt tavakra gondolt. Rezzenetlen víztükörre. Azután megállította a lovát körbe nézett. A hullámzó hatalmas fűtenger látványa kicsit felszabadította a lelkét. Csak nagyon távol emelkedtek a ködbe vesző hegyek, amelyek útját állták a tekintetnek.
Kicsit elmosolyodott, behunyta a szemét, fejét és karjait felemelte, arcát a Nap felé fordította és várt... most megállt egy pillanatra és elfeledkezett arról, hogy mennie kell tovább...