mennyi édes-feledést rejt az est-ízű homály
szavak, képek úsznak a sápadt élet falán
lezuhan a csend és a mélység hallgat
kivirágzik a magány és megöl minden bizalmat

kuporog a hit és görcsösen szorítja szívemet
utolsó sóhajom kézen fog és hozzád vezet
szilánkokká tört mosolyok fúródnak arcom bőrébe
gyűrött félelem fészkel a gyomor mélyére

sápadt szenvedés keveredik lustán
szemem egykori csillagfényébe
lehajtott fejű indulat görnyeszt
magamba hajló kíngörbébe

lehetetlen üvegbe zárni a valóságot
nem lehet már jóvátenni a jóságot
gödrök mélyére gurult a fény
a szeretet már kőkemény