milyen más a világ
amikor fagyott könnyeit
sírja szét a szél
és fehér álmot alszik
a kihalt utca, a fák és a tér

zörögve hullanak
a kopár földre
merevvé fagyott gondolatok
puha, hideg semmiben tűnnek el
álmok, vágyak, mondatok

dérlepte árnyak osonnak
egyhangú, szürke felhők alatt
dermedt, magányos sóhajok
vacogva támasztanak
égbe nyúló ködfalakat

mint a kárhozat borul rám
ez a téli éjszaka
szinte elnyel, elemészt
felold, magába szív a semmi
és minden olyan ostoba

de valami furcsa fény gyúl
szivárvány halott égen
távoli derengés csupán
ám ennyi is elég nekem
hogy reményem tovább éljen