órák mutatóin
percekké porladnak az évek
a rohanó lábak
gyakran tévútra térnek

cserepessé szárad
sok múltba süppedt vágy
emlékeket olvaszt magába
minden kedves tárgy

nem vet árnyékot
elemészt mindent a Fény
hová tűnik a magabiztos
mindig öntelt fölény?

riadt, magányos levél barnul
csapzott ágakon
lassan újra fű nő
minden kitaposott, elhagyott lábnyomon

fagyott szavak illatát
söpri félre a menekülő pillanat
nem tudni ma már
hova, merre és miért szaladt

gyertyaszál olvad el
oly könnyen a lángtól
mint ahogy elillan a boldogság
a bizonytalan homálytól

aszfalt repedéseken
zöld élet tör az ég felé
talán furcsa magányomat
Ő megértené

mint gyermek, ha eltört valamit
bár nem akart ártani
mégis olyan nehéz, annyira fájdalmas
önmagamnak megbocsátani