valahol a hangok megpihennek ha már átléptek minden határt és újra élednek az emlékek az álmok a szavak és a dalok most hang nélküli szimfóniákat hallgatok előbújnak és felerősödnek a suttogások a kiáltások és a sóhajok a lemondásból a reményből és a vágyból fakadók mind megbújnak szorosan egymáshoz simulnak az ölelkező frekvenciák és megszületnek az új a fennkölt harmóniák a rezgések anyagot formálnak teremtenek és új teret adnak a pusztulásnak siklik a dallam kanyarog körbe fon hurkol rám altató halálos álmot ringat és simogat bódít a lágy remegés mint az ölelés magába zár oldódom érzem eltűnik létem mi valóság mi az álom már nem tudom már nem találom józan önmagam elveszett valahol tova lebegett frekvenciák örvénylő tengerén és már hiába a rémítő hangzavar az üvöltés sem zavar a torz és hamis hangok már nem bántanak egymást erősítik csupán a szavak a zajok a ricsaj és a dallamok a frekvenciák egyetlen mindent befogadó harmóniává válnak nincsen öröm és nincsen bánat nincsen ember és nincsen űr nincsen semmi rajtam kívül nincsen semmi itt belül megszűnik a létezés visszhanggá válik az örök idő egyetlen hanggá érnek az egymásba olvadó hullámok itt és most pusztulnak és születnek meg a Világok
AJÁNLOM AZ OLDALT
