háztetők cserepeiről zuhan sikoltva rám a délutáni forróság szikra csápjaival szemembe szúr a fény mint üvegszilánk vagy tört acél és testemről már látom lehámlani a megégett bőrt mint a semmit érő jövőt elpárolog a lélek lassan az egekbe száll de még háborog kicsit és kegyetlen vihart csinál