Vallomás...
csintalan lebben a szoknya
ígérőn nyílik a blúz
valami belső kényszer
ami feléd kerget, hozzád húz
nevetve csillanó tekintet
kicsit remegő ajkak
bársony-érintésű bőr
rám végzetesen hatnak
csábító ígéret villan fel
minden nevetésed mögött
ez egy édes csapda
ami mindig megkötözött
elvesztem önmagam
ha bűvkörödbe érek
s nem leszek boldogabb
ha majd magamhoz térek
már nem vagyok ura
vágy-vezérelt tetteimnek
már csak feléledt
legbelsőbb ösztöneim vezetnek
apró csókokkal rajzolnék
szerelmet nyakadra
miközben ujjam lágyan
a tarkódon szaladna
ajkaid között
a nyelvedet keresném
és hogy egyre beljebb...
mennyire szeretném
hajszál-illatban lebegve
könnyedén repülnék
reszkető vágy-pontokat
testeden keresnék
simulnál hozzám
mint álmomban már ezerszer
érezném rajtad
nem csupán melegszel
karod átfonná
indaként nyakamat
lassan elveszteném
teljesen magamat
lábad emelnéd hírtelen
a derekam köré
két kezem feneked
dombjait őrizné
rám tekerdnél
mint lián a fára
férfiasságom
szabadságra vágyna
ó hogy tudnám még
álmodni a perceket
amikor mámor önti el
az ölelkező testeket
... de a szavakból ennyi
most legyen elég
éjszaka van...
...és álmodni szép