jönnek sorban sötéten és komoran percekbe ölt vidámságokon meghasadó-álmokon ülő könnyező csillagok fenn a Hold ragyog élesen a sarló vörösbe hasít vakít a köveken csillanó esőcsepp tükröződik minden égi itt a Földön is csak üres hiányzik az a légies könnyen megszakadó lélek és félek ez már így marad
halad az útján Göncöl szekere hallom nyikorog a kereke engem is elvisz majd fenn az égbolt sötét útjain azon a bársony égen ahol régen sötéten de mégis ragyogtak a csillagok az apró emberi éjszakák bár nappal az égre nézők egyet sem láttak azért ott ragyogtak akkor is ahonnan szétáramlik a lét
de ma már csak a fények égnek a csillagfényekből hiányzik a lélek
AJÁNLOM AZ OLDALT
