a fák elkísérnek

 

a fák elkísérnek
föléd hajtják árnyat adó ágaik
más nem is segít
egyedül maradtál
végig utaztál több életet
és gyakran úgy tettél
mint aki megérkezett
pedig tudtad legbelül
hogy az út még tovább vezet
de jó volt hinni
hogy vége
hogy megállhatsz végre
megpihenhet a kóborló szív
megnyugodhat a meggyötört lélek
de még sem
még nem...

a fák elkísérnek
megriasztanak a kopasz ágak
dermedten állnak a halott törzsek
az egykori zöldek
szürkén és barnán merednek az égre
vagy fekszenek a földre
köztük vergődsz előre
könnyeid rajzolnak utánad fényes csíkokat
mint valami nyálkás útvonal
maradnak el a nyomok
az élet
mint valami csúszómászó féreg
kúszik előre
az Univerzum e tenyérnyi helyén
néha megállsz
és azt kérded:
ez az enyém?

a fák elkísérnek
a bomló rügyek
csapzott ragacsaiból
megszületnek az új életek
virágszirmokban tobzódik
az illatok mámorát kereső
mintha megállna most
egy pillanatra az idő
a menekülés
csendes vergődéssé szelídül
de eléd perdül egy hulló szirom...
jelzés ez
hogy menni kell tovább
üvöltenél: elég!
nem bírom!
de mozdul a láb
és rándul az izom
és felzubognak az energiák
és a Végtelen hív
csak tovább...
csak tovább...