Az indulás

A hegyek fölé lassan vörös ködöt vont az ébredező Nap. Még az éj álma látszott az ásítva szétterülő korongon, mintha nem tudná biztosan fel akar-e kelni. El-el bújt egy-egy kékes szürke felhő mögé, de mintha csak játszana szinte rögtön újra kibukkant és mindig egy kicsit kevésbé volt vörös, mint előtte.

A hullámzó végtelen pusztaságban egyetlen pontként egy magányos lovas alakja rajzolódott ki. Lassan poroszkált a megszülető Nap fényében. Néha megállt és körbe nézett. Nem úgy, mint aki keres valamit, inkább csak úgy, mint aki azt ellenőrzi, meg van-e még minden, ami körülveszi. Végig nézett a tájon. Kicsit szabadon engedte a lelkét. Azután indult tovább. Nem várhatott.

Igaz, nem tudta pontosan hová is megy. Csak azt tudta, hogy mennie kell. Soha nem érezte még ezt ennyire. Emlékezett sok szép pillanatra, emlékezett eddigi élete sok-sok állomására és tudta, hogy lassan elérkezik... valami más. Nem, még nem a végső állomás, csak valamilyen másik út, valami, ami már nem ugyan az mint ami most van.
Itt lesz akkor is a puszta, itt lesznek a távoli hegyek ködös árnyképei, itt a lova és a ló patái alatt a fű is, de semmi sem lesz már azonos jelenlegi önmagával.

Érezte ennek a változásnak a közeledtét. Most is mintha egyre közelebb poroszkált volna hozzá. Szinte megcsapta az arcát valami szellő... de mégsem... mielőtt elérte volna elenyészett a fuvallat. Mintha üveg állta volna útját.

Mióta is várta már, hogy megtörténjen... hogy oda érjen...?
Amióta csak eszmélni kezdett tudta, hogy egyszer eljön ez az idő. Tudta, hogy egyszer majd mennie kell és most eljött a pillanat. Ment és érezte, mindegy merre indul, nem a cél csak az Út a fontos. Egy másik állomáson vár már rá valami új.

Egyre csak baktatott előre. Bár ott legbelül érezte, hogy a változás nem "valahol másutt" van vagy lesz. Nem lehet megtalálni a helyet, ahol megtörténik, ahol lezajlik, ahol átélheti. A változás maga az Út. Azt is tudta, hogy az Úton haladáshoz valójába még menni sem kell. Nem fontos lóra ülni, nem fontos gyalogolni... elég csak a lelkében kinyitni a kaput, hogy szabadon bejöhessen minden, hogy nyitott legyen, hogy képes legyen meglátni, észrevenni, befogadni és elfogadni.

De mégis... most úgy érezte el kell indulnia a valóságban is. A vándorlásnak most jött el az ideje. Érezte, hogy nem kell előre tudnia a célt az eszével, mert az Út már bele van égetve a lelkébe. Csupán követnie kell azt az irányt, amit minden pillanatban a tudomására hoz az érzés, a megfogalmazhatatlan sugallat, a meghallhatatlan hang. Láthatatlan erő ez, de a leghatalmasabb, ami az élőre hatni képes. Mégis annyira könnyű figyelmen kívül hagyni, hogy alig néhányan engedelmeskednek neki. De ő most mégsem tehetett mást.

Az elmúlt időben már olyan erős volt benne a késztetés, hogy nem volt a napnak olyan órája, amikor ne gondolt volna a változásra. Érezte, hogy nem itt van a helye vagy nem így... Nem tudta mi vár rá ha elhagyja a megszokottat, a már ismert mindennapokat, de tudta, hogy előbb vagy utóbb mennie kell. Most eljött az idő!

Poroszkált tovább... Bár inkább csak lova vitte, mintha tudta volna merre akar menni... és talán a ló tudta is...