kortalan

kortalan minden korhadt fa törzsébe bújt emlékezés
valahogy bennünk ragadt a feledés
vidámság karmolta kérgessé a törzseket
egykori huncutságok
egykor volt örömek

repedezett földön
perdülnek végig összegyűrt
vihar sodorta papírlapok
örülnöm kellene annak is
hogy még járkálok
hogy még írhatok

csábít néha a tisztás
a napfény
színes szirom-tengerek
de vakít a fény
és félek...
a szirmok közt elveszek

homályos szűrt-fényű rengetegben
úgy érzem én is ott vagyok valahol
bár nem találok önmagamra
de legalább a reménység átkarol
egyedül dőlök fák kérges bőréhez
elbújok a gyökerek alatt
vagy levelek élével hasítom ketté a felhőket
hogy a felszakadó sebek könnyei
száradó hiteket öntözzenek