a tanító idő

hogy rohan az idő
alig érzem mikor itt van
már suhan is tovább
de soha nem mulasztja el
hogy távoztában belém rúgjon
megragadja szívem
szorongatja egy kicsit
csupán addig míg éles
mély sóhaj nem szakad fel belőlem

a fájdalom ébreszt rá
halandó voltomra
átlátszó dobozba zárva a lelkem
aki erre jár mind megcsodálja
kezébe veszi a dobozt
de ami benne van
meg nem érintheti
simogatását
meleg keze érintését nem érezhetem
csak azt ha a doboz falához ütődik
az érzékeny lélek
amikor dühösen rázni kezdi
aki hozzá férhet
vagy ha félre dobja
mint használhatatlan vacakot
pedig van zár a dobozon
de azt csak türelmes
lemondó
odaadó szeretet tudná kinyitni
ha semmit sem akar vinni
semmit sem akar kapni
csak hozni
csak adni
örömnek elég lenne csak annyi
hogy lássa
ujjong a lelkem...

ember erre valószínűleg képtelen
angyalok pedig...
talán már nincsenek
az idő a lélek-dobozt eltemeti
örök élet
örök fogság
szabadulásra remény nincsen
a kulcs már rég elveszett
nincs önzetlen és feltétlen szerelem