megállok egy pillanatra két utca üdvözli egymást éppen itt körbe nézek mintha keresnék valakit de nem várnak már a sarki lámpák alatt az elfelejtett csókok nyomai ízük sem bukkan fel számban a hírtelen összegyűlő nyálban csak néhány bogár röppen a fény felé mint a Nap a nyugati láthatárra amikor sietne már hogy pihenni térjen mert azt hiszi valaki várja de másnap ismét indul ismét felbukkan a magányos csavargó egy újabb egyedül-éjszaka után szétlökdösi a ködös homályt a kavargó bizonytalant és teljes hittel indul el tudja már megint tudja biztosan ma társra lel
most csak a sötétség álldogál velem a sarkon amint a lámpa alatt a falat támasztom és nézem a követ meg a léptem hallgatom ami már órák óta követ és most utolér a sötétséggel karonfogva érkezik és megérint elér engem is az éj kabátomba mar ingem alá bújik hozzám simul és bár hideg mégis kicsit felmelegíti szívem tudom már indulnom kellene de nem mozdulok nem tehetek ellene semmit maradnom kell még várok egy jelre talán hogy egy csillag rám kacsint int majd nekem a üres sötétség pereméről jelzi hogy lát hogy megtalált hogy rám vár ő is odafenn egy sarkon csak ott nincs lámpa nincs bogár még a lépések sem konganak ott elporlanak a kétségek elenyésznek a félelmek fénytűkre szúrva őrzik ott a reményt belém döf érzem a csillagsugár az a csöpp fény hogy szíven talál és sarki-magányom eltűnni látom hírtelen
nézzük egymást a csillag meg én létünk oldódik fel egy utcasarok végtelenén
AJÁNLOM AZ OLDALT
