aléltan

elterül aléltan a lusta kéj
kimerült már és fáradtan elnyúlik
ágyunk gyűrött szőnyegén
a vágy most észrevétlen változik

mint festményen a felkent színek
foltok vagyunk csak Te meg én
egymásba folyó öleléseink még tartanak
testünk még nem billent át a valós-idő peremén

vágyakkal szőtt háló borul fölénk
egymáshoz menekült két vacogó lélek
elrejtőztünk tüzeink emésztő lángjában
lassan elhamvadunk ...de nem félek