úton jársz

morzsolódik a kő
léptek hordják szét az időt
kopott ösvények mélyülnek
falak emelkednek
megszokott vonalak
többé el nem engednek

hátakat követsz
kezek löködnek
menj tovább
ne állj meg
csak előre
tovább

pedig már eresztenél gyökeret
a biztos pontot
a támaszt keresed
ahol megvetheted lábad
ahol sorsod
többé nem találhat

mindig csak az úton
pihenni nincs idő
mindig csak előre
elég volt már belőle
meg kell állni
legalább egy kis időre

sűrűsödik a lélek
felkavarodnak a fények
már csak a szemünkkel látunk
már csak tévutakra találunk
szédeleg körülöttünk a világ
nem találja senki önmagát