látod az arcomat?
tekintetem nem simogat
nem csordulnak a könnyeim se
tisztán látok
mégis vakon tapogatom az utam
botorkálok
mint tétova álom
ide-oda vetődöm az ágyon
szétkiabálom
az éjszaka rendjét
csapzott lélekkel éltem eddig
életem volt a nem-lét
nem szárított fel
a törődés napsugara
nem vezetett senki
kézen fogva haza
csendet akarok teremteni magamban
rám találtam
rám ismertem
igen!
ez én vagyok!
bár törődöttebb
reszketőbb mint hittem
de ott lóg rajtam törötten
öröknek hitt bilincsem
és mit eddig tettem
mint a rég kinőtt
elvásott
szakadt ingem
úgy lóg és foszlik le rólam
minden ami eddig voltam
közöny-páncélom lelkemen
csupa rozsda már
új nem is kell
nem hagyom hogy bezárjon
beburkoljon
valami védelemnek álcázott
cella
aminek új énem a foglya
csendet akarok teremteni magamban
lássam végre ki vagyok
és ki voltam
tudjam ki lehetek
szabaddá tettem mindenem
nem félek
egykor rémisztő démonaimtól
nem bántanak
van amelyik lábamnál dorombol
nem értem miért menekültem eddig
hova akartam bújni
kinek akartam megsúgni
nem az vagyok akit látnak
bár soha nem hazudtam a világnak
de elrejtettem megannyi vágyam
ismeretlen világomban nem járt
soha még a lábam
csendet akarok teremteni magamban
hallani végre
a saját hangomat
a nevetéseket
és a kiáltásokat
csendet akarok
hogy megtörhessem
hogy dalokkal megtölthessem
az én csendem
legyen tele hangokkal
őszinte szavakkal