van olyan néha
hogy elmegy csak a nap
mintha nem is érdekelné semmi
hátra sem néz
csak elmegy és ennyi
lehúzza maga mögött a fényeket
megöli a reményeket
éleszti a kétségeket
azután csend lesz
egészen mély
és egészen átható
mindent átitató
sötét csend
olyan olajosan síkos
és kátrányosan keserű
kaparja a torkot ez a csend
de az ember nem mer
torkot köszörülni
mert fél hogy eltörik az
a néhány üvegbe zárt gondolat
ami éppen áthalad
az agyán
amiket megpróbál megragadni
és örökre itt tartani
vagy legalább reggelig
akkor biztosan szép mindegyik
ne úgy mint most...
de ezek legalább gondolatok
legalább bizonyítják
hogy él még
hogy működik
hogy ember
ebben a sötétben is
ebben a mély gyötrelemben
amikor néha csak
földre zuhant önmagát nézi
és vonagló fájdalom járja át a testét
ettől már úgy utálja
az estét
és féli az éjszakát
amit egyedül virraszt át
vagy még egyedül sem
mert néha otthon hagyja magát
hogy megismerje
a sötétbe zárt világ bánatát
olyankor csak fekszik
üresen és mozdulatlan
sóhajai szállnak hallhatatlan
és visszhangot verve konganak
a befelé hulló könnyek
de nem könnyebb így sem
és úgy sem ha már ébred a hajnal
és sugarai visszalökik a testbe
amit este elhagyott
és a sötét ablakot
kint már a fény ujjai karcolják
hogy szinte visít
és kezdődik a reggel
és az új nap...
AJÁNLOM AZ OLDALT
