szabad nomád

arcodba mar a szél
de Te vágtass csak tovább
örökké az úton
szomorú-szabad nomád

por és izzadtság rakódik
arcodon mélyülő barázdák mélyére
emlékszel valaha mennyire kerested
hol van a lelked békéje

de az Út lassan körbe ért
és mintha el sem indultál volna
mégis menned kell egyre tovább
sorsod a vándorlás maga

látszat állomások
elvérző remények
hányszor érezted úgy
ott hagyod az egészet

soha nem állhatsz meg
ma már pontosan tudod
egyre csak menned kell
ez a Te sorosod

hitted hogy megfáradt vágyad
nyugalmas kikötőbe érkezik végül
de mire oda értél
azt érezted: az út tovább gördül

otthonod nincs
tán soha nem is volt
a Te Napod csak elkent
piszkos-sárga folt

néha a földre borulsz
néha sírsz is talán:
miért kísért az élet
miért kerül a halál?

a távolról érkező szél
füledbe suttogja egyre
szabad nomádnak
Út közben a helye

és indul a Nomád
és megint újra hiszi
nyugalom várja ott
ahová lova viszi