előbukkan majd újra eltűnik a domb mögött
az a magányos távoli fa ami gyermekkorom őrzi még
ma is éppen úgy mint rég amikor a fű fölött
az égre nevettünk az ágakról... milyen szép emlék
most minden lépésemre ringatózik
felidézi azokat a nyári szeleket
amik - amikor hazamenni még nem akaródzik -
himbálják a sok falubéli siheder gyereket
akik emlékeimben ricsajoznak és nevetnek
csak úgy száll a vidámság fel és egyre feljebb
amíg neki ütődik a fellegeknek
azután hullik az éjbe egyre lejjebb
lépteim a forrón-porzó dombtetőre érnek
hol leghevesebben tűz a sárga-déli Nap
innen távolról is látszik ahogy fekete ábrákat mérnek
a hűs árnyék-foltok az öreg fa alatt
ott elheverni óra-hosszat
nézni a levelek közt árszűrt ragyogást
Ó, hogy szerettem és soha el nem aludtam
hisz álomnál jobban kívántam az éber látomást
mintha tekinteted láttam volna mindig
minden fénynyaláb a szívembe szúrt
megfogadtam akkor ott hogy a sírig
nem teszek más fejére koszorút
de mást ír mindig az élet
és mást hoznak a holnapok
lásd az eskü semmivé lett
már csak emlékek a tegnapok
de ez a fa még mindig itt áll
mementó egy megszegett esküről
de vezekelni a fánál sosem láttál
hiszen nem is tudsz az esküről
még most is ha hátam porba mártom itt
még most is látom gyöngy-szemed fényeit
levelek között szürt aranyként hullik rám
régen hozzád mondott szerelmi imám