Bátrak és erősek
Hallgasd meg!
Pedig vártuk!
Vártuk a szót.
Tán messze hangzón
pusztába zengi valaki.
Valaki, ki született
igazat, s valót mondani.
S lesznek majd emberek
-nem úgy, mint az Írásban-
meghallani.
De lám csak!
Suttogások jutottak fülünkbe.
Messziről sodorta őket a szél
cél nélkül terelve,
homok közé keverve.
Az igazság hangja
szétszórva hever,
a földbe tiporva
minden szent kehely.
Lángoló szívét
nem tartja senki magasra,
nem születnek népet vezetni
új Mózesek soha?
Reményünk dzsungel szőtte,
úttalan utakat róva
egyre fogy.
Hitünk szánkban
a nyállal keveredik,
miközben nyeljük
a valóság keserű cseppjeit.
Láthatatlan tüskék
tépik ártatlan testünk,
hitetlenné lett
minden őszinte eskünk.
Szemünk gödrének mélyén
megcsillan a könny,
s a reménység mellett
már felvillan a közöny.
Tudunk még valóban sírni?
Talán ez az utolsó csepp
mely most kicsordul.
Letöröljük arcunkról
s vele múlik el az életünk.
*
Most kell a segítség!
Sötét, őrző levél-lombok
nyissatok rést a reménynek.
Hadd fussunk, mi a bolondok
nyílegyenesen a fénysugár felé.
Ujjongva, mint a vándormadár,
ha fáradt röptében pihenőt talál.
Mossuk meg arcunk a fényben
a földre hullott napsugár kévében.
Szánkba vegyük a fényes ízt,
szívünk had teljen meg derűvel.
Nézzünk merészen előre,
ne fékezze tekintetünk
szomorú múltunk.
Hadd álljunk ott büszkén,
bátran és erősen.
Mint amilyenek
még sohasem voltunk.