kopár úton

a város már nem volt messze
lépései falták az utat
arcán mosoly ült
olyan ami büszkévé teszi a koldusokat

út menti fák nem köszöntötték
kopár volt erre a táj
porba süppedtek lábai
néhol lapkákba száradt a sár

mióta volt úton és miért?
már nem emlékezett
nem is volt már fontos
most érezte: megérkezett

tudta ide csak jönni fog
valami fény áradt szét benne
ott belül a nagy üresség helyén
ahol valaha a szívét sejtette

lábai előtt elsárgult fűcsomók
köztük egy-egy bogár futott
a kopogón-száraz földön
hangya-ösvény kanyarodott

a város már nem volt távol
lábait nehezen emelte
arcára sápadt árnyék futott
szája a levegőt kereste

térdre bukott
kezét előre nyújtotta
arcra zuhant
ujjaival az utat markolta

fejét még felemelte
a városra nézett
megértette...
már elkésett