ugyan minek

ugyan minek az ének
asztalok és székek
között a józanság
sem talál mostanság
helyet magának

folyton megtörik az út
jövő is lehet a múlt
egyre előre lépek
mégis néha visszaérek
így rám találnak

ugyan minek az ének
reszketnek a szépek
festett szempillái
nem lehet rátalálni
az elveszettre

körbe és újra elölről
messziről és közelről
keresés ez az élet is
elkúszik ez az ének is
a végtelenbe

ugyan minek az ének
sötétbe fúlnak a fények
fakuló sárga pászmái
kiszáradt kutak kávái
csendet ásítanak

fütyülöm mégis ezt a dalt
valahol hozzám ragadt
csak jönne már egy nő
aki örülne egy szédelgő
furcsa alaknak