Szívhúrok feszülnek
míg a dalokat hallgatom.
Ringó vállamon
szédül az idő
és kábán hullik alá
az átizzadt pillanat.

Narancsízű köd
hagy apró cseppeket
barázdált homlokomon
és miközben letörlöm,
nyomorult emberi életem
újra végig gondolom.

Visító fények szövik
feszes acélszálaikat
aszott agyam köré.
Fényképekre száradt
boldog pillanatok rajzolnak
glóriát fejem fölé.

Koromszemcsék tapadnak
fénylő reggeleim falára,
míg könyvlapokra dermed
a szennyes történelem
és megszépült múlttá válik
az egész eddigi életem.

Már csak ölembe rekedt
vágyott örömöm lehet
álmaim meghitt társa.
Mosolyom arcomra tapadt,
mint az égi boldogság
fakó földi mása.

A lét végtelen
Möbius-szalagján,
mint eszement mókus
önmagam kergetem,
míg köröttem szimfóniát
zeng az angyali kórus.