Még fény ölel,
de már közel jár
az álmos léptű
alkonyat.
Lassan vásnak szét
a fényfalak
és omlik már
a ragyogás,
zuhan a sötét,
néma csendbe.

Karjait nyújtja
a homály
s árnyékokat idéz,
miközben
a suhanó idővel
egybefolyva érinti
homlokom ráncait.
Elszakadt cérnaszál
lebeg a tűvel,
mint földre hulló
nyílvessző, ha
fáradtan érkezett.

Álmok hona
közelít,
már érzem
kezeit,
ahogy megérintenek.
Meleg, reszkető
ujjak fonódnak
alélt testemre.
Magába fogad
az éjszaka,
mint vágyódó
kedvesem öle,
oly mohón,
oly forrón és
reszketőn ölel
az álmok hírnöke.