vérszagú levegőt
sodor ma is a szél
kiáltások bújnak meg
bodros felhők peremén
átkos alkonyat

sikolyok röppennek
a hegycsúcsok fölé
félelem bújik el
dobogó szíved mögé
és ott marad

mennyi ólomszagú
halott álom fekszik
szétdobálva a
nyirkos, hideg
köveken

menekül a józan,
riadt gondolat
és nedves vér
üt át az éjszínű
szöveten

térdre hull, sír
a remény és
lassan már
semmit nem kér,
nem remél

lehanyatlik a fej
szárazak a régen
könnyáztatta
szemek és csak
izzad a tenyér

jajszava sincs
a süket, néma csendnek
foszlánya sem
maradt a rendnek
valami elveszett...