Szikrák, Napok
2005.01.09. 17:03
Burka László az Irodalmi Rádió előadója így mondta el:
Én így mondtam el:
hány szikrát gyújtottam már sötét, bársony puha égen és milyen örömmel néztem a csalfa fényeket, ahogyan csillagképeket alkotnak és vezetnek vándort, hajóst, utazót és sóhajra késztetnek bús, vagy boldog szerelmeseket, akik társuk, vagy a magány oldalán elmerengenek a távoli tű-fények ragyogó halmazán
hány rőzselángot hagytam már elhamvadni és az illanó láng nyomát őrző szívdobbanásként vibráló parázzsal rajzoltam vérvörös, vagy narancs köröket és végtelen jelet, mely a kezemből fakadt és mint vékony, önmagába forduló patak ott maradt hiába fedte hamvadt hamu szürke pora az egykori tüzet, a jel még retinámon át üzent
hány máglya lángjába néztem már... szinte fájt a szemem és a kezem eltakarta hőtől égő arcomat láttam elhamvadni egykori életek nyomát és fekete-szürke porát sirattam néha bár éreztem milyen nagyszerű ez az egész, amint az anyag eltűnni látszik és elválik lényeg és a hordozó vonzott ez a szinte feloldozó élmény és követte tekintetem a felfelé törő pernyét, amint rebben, lebeg, ujjong, majd visszahull oda, ahová tartozik és majd lassan földdé változik, de a lángok peremén, ahol elenyészik a fény, ott megláttam a vibráló, forrongó levegőben, amint a fa lelke szabaddá vált és áttörte az egykor szorító határt
hány Napot őriztem féltőn szívemben neveltem, tápláltam, melengettem és később hogyan csodáltam lebegő, aranysárga fényét, a kavargó tűzözönt, mely újból és újból rám köszönt boldog voltam ha szívembe néztem és mennyire féltem, elhagy majd és mégis, ha eljött az idő, küldtem: Menj! Ne maradj itt! Vár a világ, hogy életet adj! ...és ment, és tündököl most is, fényét már másokra ontja, rám már csak ritkán hullik egy-egy csillanó sugár és olyankor boldog-szomorú szívem hevesebben dobog, hisz nem hiába hittem! a tüzem most is tovább ég....
de azóta is új Napok gyúlnak bennem és új hittel óvom fényüket, vigyázom létüket, hogy erősek legyenek és Ők is útra kelhessenek bár tudom, majd minden búcsúnál újra meghalok, de amíg szívem dobog mindig lesz új remény és mindig lesz új búcsúzás, mert így követeli az örök Megújulás...
|