Sándor portája a falun kívül feküdt. No nem messze a falutól, hiszen a legközelebbi ház mintegy 6-700 méterre állott.

Valamikor Sándor nagyapja választotta ezt a helyet, mert nem szerette, ha az emberek "minduntalan szem előtt vannak". A kis ház már akkor is ugyan ilyen messze esett a falutól mint most. Nem mintha ezt a települést elkerülte volna a terjeszkedés, az építkezés, a fiatalok fészekrakása. Itt is épültek házak, de jobbára a falu másik végén. Arra visz az út a városba.

Sándor egyedül élt a "tanyán", ahogy a helybeliek és Ő maga is nevezni szokta a nádfedeles házat. Az épület fala megroggyant az esők, viharok és az idő munkájától. Ez volt az oka annak is, hogy a tető egy kissé megbillent, mint egy félrecsapott kalap. A tanyához kis udvar is tartozott. Ezt az udvart sövény kerítés vette körül, amelyet csatként fogott össze az alacsony kertkapu. Valaha a ház mögötti föld jókora darabja is Sándoréké volt, de mindez már a múlté, mint ahogy a ház végében évekkel ezelőtt lebontott gazdasági épületek is. A kis udvarban valamikor csirkék kapirgáltak, kacsák hápogtak.

Ma már csak az öreg diófa áll, meg alatta a kopott asztal és a kispad. Sándor most is itt üldögél a fa árnyékában. Szerették és megértették egymást. Amióta a felesége meghalt, annak pedig már 6 éve, többnyire a fával beszélget. Felidézik az emlékeket. Szinte minden emlékük közös. A diófát még Sándor apja ültette öt évvel az Ő születése előtt. Az öröm volt az ötlet adó, hiszen Sándor édesanyja ekkor várta első gyermekét, aki azonban halva született. A második terhesség volt Sándor, de az első életben maradt gyerek. Mindig úgy kezelték, mintha a kisebbik testvér lenne. A fát nem az Ő kedvéért ültették, de az Ő társa lett. S mivel Sándor a tanyát nemigen hagyta el minden összeköti őket.

-Látod öreg cimbora, megöregedtünk. Te 89, én még "csak" 85, de úgy érzem kettőnk közül én vagyok fáradtabb.- szólt szomorúan Sándor egyetlen társához.

A fa mintha lejjebb hajolt volna. Az őszi napfény lecsúszott a sárguló levelekről és rezgő, vibráló árnyékot vetett a földre, az asztalra. Levelek rezzentek - mint a fa sóhaja.

Sándor felnézett:
- Ne légy szomorú! Nekem lejárt az időm, hamarosan el kell mennem, de Te még jól bírod magad. 10-20 évet biztosan megélsz.

A fa terebélyes koronája most megmozdulni látszott, mintha jobbra-balra billenne csendesen. Sándor összehúzta a szemét úgy figyelt.

- Nocsak! De hiszen a szél sem mozdul. Szédülök talán.

Körülnézett, de mindent rendjén talált. Fényes volt a táj, arany színben verte vissza a lebukó napsugarakat. Csendes őszi alkony volt, semmi sem mozdult. Ismét a fára nézett. Mereven magasodott fölé a hatalmas lombkorona. A levelek rezzenéstelenül pihentek az ágakon.

-Azt hiszem jobb lesz, ha ledőlök. Úgyis mindjárt itt az este.

Felállt és indult befelé a házba. A küszöb előtt megállt és visszanézett.

-Szervusz vén csont. Ki tudja látlak-e még az életben.

Legalább tőled had búcsúzzak el. Megint mozdulni látta a fa koronáját. Nézte az ágakat, a leveleket, megcsóválta a fejét, megfordult és bement a házba.

Gyorsan lefeküdt. Valami furcsa dolog járta át a testét és gyorsan elaludt. Rossz álma volt. Egész éjszaka dolgozott. Két keze fejsze nyelet markolt és vágta a vastag fatörzset, az Ő dió fájának a törzsét. Izzadt, zihálva kapkodta a levegőt, égett a tenyere, a szeméből patakzott a könny, de dolgozott.

- Meg kell tennem! Meg kell tennem! Nem hagyhatlak magadra. -suttogta maga elé.

A hajnali napsugár bepillantott a szobába. Lassan világosodott. Sándor ilyenkor már talpon szokott lenni, de most nem mozdult. Szeme nyitva, az arca hófehér. Halott volt. Nyugodtnak, megbékéltnek, elégedettnek látszott, mint aki minden dolgát elvégezte távozása előtt.

Az udvaron csend volt. Az öreg fa a földön feküdt. Ágai a porba rejtették leveleiket. Törzse sértetlen, gyökerei kiszakadtak a földből.

A falusiak még sokáig emlegették:
- Még szél sem volt azon az éjszakán. Az öreg társa, a vén Fa elment Sándor után.

Megjelent: Kézjegy 9. Tolna megyei alkotók antológiája 2003.