Milyen csodálatos is a gyermeki gondolkodás ! Ugyanakkor milyen meghökkentő, meglepő és elgondolkodtató is egyszersmind. A nyiladozó értelem rácsodálkozása a világra nem egy esetben tisztán világít rá zaklatott, zavart, túlszabályozott, életünk furcsaságaira.

Itt van például Nemzeti Ünnepünk, Március 15. Mit tud erről egy hét éves érzelem gazdag kislány, aki történetesen saját, Anna nevű gyermekem. Bizony nem sokat. Nem sok alkalom kínálkozott eddigi életében amikor erről beszélhettünk és eddig nem is tartottam fontosnak, hogy külön is szót ejtsünk róla.

A bölcsődében és az óvodában évről-évre megünnepelték az évfordulót és magam is kitűztem a kokárdát. Ezeken a napokon lányom kis zászlóval vagy egyéb "ereklyével" tért haza és büszkén közölte, hogy ünnep van és "Mi Magyarok" vagyunk. Kérdezni nem kérdezett és én sem gondoltam, hogy ennél többet kellene mondani. Legfeljebb néhány szó esett a bátrakról, akik az ellenséggel harcoltak és akikre emlékezünk, de a szabadságot még nehéz fogalomnak gondoltam, így ennyiben maradt a dolog.

Ebben az évben is eljött a tavasz mint rendesen és közeledett Március 15. is. Lányom most is jelezte, hogy ünnep lesz az oviban, szép ruha és kokárda kell. Március 14. reggel Anna és testvére feltűzte a nemzeti színű szalagból készült kis masnit és boldogan ment az óvodába. Az ajtóban még elbúcsúztunk, lelkemre kötötték, hogy legyek jó és mindannyian mentünk tovább a saját utunkon.

Fárasztó volt a nap és hazaérve gyermekeim mutatják az ötletes kis kartonhuszárt, amellyel bábozni is kiválóan lehet, mint azt később be is bizonyították.

Kérdezem Annát:

-Az oviban is ünnepeltetek?

Ez egy szokványos szülői kérdés, amit csak "meseindító kérdés"-nek nevezek. Persze tudom, hogy ünnepeltek, de szeretem hallgatni amikor mesél. A kérdés tehát szokványos volt, de nem úgy a válasz! Lányom arca szomorkás lett és sóhajtva, halkan mondta:

-Igen. Szomorkodtunk.

Kicsit értetlenül kérdeztem vissza:

-Szomorkodtatok? Miért?

-Mert nem nyertünk. Mi magyarok, kikaptunk. Harcoltunk és vesztettünk.-hangzik a magyarázat bánatosan.

Mit is mondhatnék, hiszen tényleg így van. Vesztettünk. Azért mégis próbálkozom.

-Vesztettünk, de bátran harcoltunk és azokra kell büszkének lenni akik nem voltak gyávák. Ez már régen történt és nem szomorkodni kell, hanem emlékezni kell rájuk és nekünk sem szabad soha gyávának lennünk. Ugye érted?

-Igen.-mondja Anna, de nem látom földerülni az arcát.

A másnap pedig azt mutatja, hogy szűkszavú magyarázatom nem ért el komoly hatást. Ez a másnap Nemzeti Ünnepünk. Nincs óvoda sem, iskola sem, így mind a ketten otthon vagyunk. Bekapcsolom a televíziót. A Nemzeti Múzeum kertjéből közvetítik az ünnepséget. A képernyőn éppen az ünneplők egy csoportja, főleg gyerekek. Figyelő arcok, kis zászlók. Ekkor jön be a szobába lányom. Miközben az ölembe ül a képernyőt nézi és csodálkozva kérdezi.

- Szomorkodás?

Mit mondhattam volna? Egy hét éves gyereknek. Nem tudom. Nem mondtam semmit, hiszen nagyon nehéz ezt elmagyarázni.

De én elgondolkodtam.

Milyen igaza is van a gyereknek! Igen. Szomorkodás. Ez egy magyar ünnep.

Két Nemzeti Ünnepünkön gyertyákat, szónoklatokat, szomorúságot lát és érez az érzékeny gyermeki szív. Persze kell a megemlékezés, a főhajtás a hősök előtt, de talán azok a hősök, azok az események mást is üzennek. Nem csak a "sírva vigad a magyar" gondolatát kellene sugallnia ezeknek az ünnepeknek. Nem csak azt kellene megtanulniuk fiataljainknak, hogy nagy pillanataink voltak, de mind tragédiával végződött. Az ünnep nem csak megemlékezés, gyertyafény, lehajtott fejek és szomorkodás. A hősök nem attól hősök, hogy meghaltak, hanem attól, hogy tudtak, mertek küzdeni. Talán ezt kellene kiemelni egy ünnepen, hogy megtanuljuk felemelni a fejünket és szembenézni a nehézségekkel, megtanuljunk küzdeni. Mert a küzdeni tudásra ma is nagy szükség van és örülhetünk annak, hogy mindig voltak akik példát mutattak. A küzdelem nem mindig harc, de mindig helytállás, kitartás, remény, hit az újban, a jobban, amiért érdemes áldozatot hozni.

Amíg mindezek megvannak addig az ünnep nem csak megemlékezés, nem csak szomorkodás. Hiszen nekünk van kire, van mire emlékeznünk.

Ugye nem baj, ha úgy gondolom, hogy az ünnep vidámság és büszkeség, mosoly és erő, hit és reménység.

Arra gondoltam, ha majd Október 23-án lányom, látva az ünnepi képsorokat, majd azt kérdezi:

-Szomorkodás?

Már tudni fogom mit válaszoljak. Ránevetek és mosolyogva azt mondom:

-Nem szomorkodás. ÜNNEP!

Megjelent: Tolnai Népújság 1997. 03. 20.

Kézjegy 8. Tolna megyei alkotók antológiája 2002