repülés

elnyesett szárnyak
tollfoszlányok takarnak mindent
éles és hegyes végek
szúrnak és karcolnak
az egykori pompás tollruha
csak szétszaggatott
ócska gúnya

széttaposott
széttiport egykori szárnyalásunk
nem rég suhantunk
súly nélkül lebegtünk
boldogan daloltunk
de halkult az ének
egyre alacsonyabb köröket rajzolt a repülés
erősödött az érzés
ez a lendület már túl kevés

a zuhanás előtt még egymásba szúrtunk
ha már bajban a jövőnk
hát vesszen a múltunk
és a szárnycsapásaink
egymás arcába téptek
éreztük mind
vége a repülésnek

de mégis...
talán lehet
ha most...
ha mind egyszerre...
újra megint fel
fel a fellegekbe...
de szárnyaink már nem bírják
saját súlyunk is túl sok
mélybe húzó örvénnyé állnak össze
a vergődő szárnycsapások

csak fosztott tollak maradnak
az egykor dicső
szárnyaló madarakból
a sárban hever már a régi dicsőség
fent ma már egyikünk sem csatangol

új szárnyak nem nőnek a régiek helyébe
égi kék nem vegyül besározott fehérbe