sápadt-puha

sápadt ködfoltok fekszenek
elnyúlnak az alvó föld felett

homály burkolja be a távoli határt
elrejtőzik a fák törzse
és nem látni a kukorica bugát

puha-fehér semmiből nő ki
az az ismerős torony
ott messze-messze
túl földhözragadt vágyakon

elnyel ez az ember nélküli csend
odafent már harsogó a fény
még bénult a némaság idelent
itt még alszik a remény

most a pillanat születik újjá
most az enyém a jelen
most eltűnik minden létező
most nyílik a Végtelen