Sétám során fejemre
hullt egy levél.
Barna volt, kissé száraz,
csillámlott rajta
az őszi dér.

Csendben hullt alá,
míg hozzám nem ért.
Kezembe fogtam, néztem.
Úgy éreztem üzen nekem,
láttam egész életét.

Napsugaras tavasz hozta el.
Egy volt, milliónyi kis rügy között.
Kibomlott lassan, frissen csillogott,
gyűrött volt, halovány
de boldogan napozott.

Betegség, hernyó elkerülte,
csak néha tépkedte korai fagy.
Szívta a napfényt és erősödött.
Igazi zöld lett a színe,
dolgozott mint a fa többi levele.

Ő sem volt különb, se több.
Egy volt a sok-sok levél között.
Sokáig szolgált, kitartott,
akkor is mikor társai között
már az Ősz tarolt.

Halványan fénylettek
már csak a nappalok,
és dermesztőek voltak a hajnalok.
Színe lassan sárgára váltott
Ő is szomorúbban nézte a világot.

Sárga és barna foltok
jelentek meg egykor zöld felületén.
Érezte, közel az elmúlás.
A levelek már hullottak mellette,
tudta az ő sorsa is a zuhanás.

De ő kitartott.
Bár lassan egyedül maradt.
Lógott tovább csüggedten,
végül mégis elvált a fától
és alábukott.

Szomorúan néztem.
Tenyeremen egy élet.
Mint én vagy Te
ilyen mindannyiunk élete.