házsorok

velem alszanak az álmos házsorok
helyettem dúdolnak ha én már nem tudok

útszéli árkokban kuporog a józan hazugság
minden sarkon vár rám a síró valóság

falak és falak és felettük a tető
meg az égbolt, mennyei fejfedő

lusta-füst tekereg az űrbe fel
felkap a szél és hozzá kever

keserűen maró könnyű lebegés lettem
füst már a lelkem, korom a testem

lassan szétterülök a troposzférában
hegycsúcs a székem, felhő az ágyam

aláhullik minden földi terhem
könnyű a lelkem, nincs is már testem

sosem volt ily ég-könnyű szabadságom
mégis újra emberlét-terheimre vágyom

ébrednek a görbe-fényű házsorok
keserű csend-dallamot dúdolok

terheim melengetve, féltőn tovább viszem
nehezek, fájók, de ők az életem