Soha sem volt
feketébb az éjjel.
Soha nem ér már
hozzám a fényjel.

Borús napoknak
párás ködében,
mint éjszakák
magányában bujdosom.

Fák sírnak a
nyirkos ég alatt.
Átázott és
nehéz a gondolat.

Egyedül vagyok
és mégsem vagyok magam.
Léptem zaja
magányos lelkemmel rohan.

Az eső öleli
csak át vállamat.
A szél simítja
csak meg arcomat.

Barázdákon szalad
végig a könnycsepp.
Tudom, a holnap
sem lesz könnyebb.

Miért állok
még múltamnak feszülve?
Miért várok még
egy boldogabb jövőre?

Miért nem kiáltok,
hogy mindenki halljon?
Miért nem állok a fénybe,
hogy mindenki lásson?

Miért hiszek
újra, meg újra?
Miért sírok
a földre borulva?

Miért vagyok magányos
az emberek között?
Miért, hogy a
bánat a szívembe költözött?

Nem lehetek gyenge.
Nem lehetek gyáva.
Nem adhatom fel.
Nem mondhatom, "hiába"!

Kitartanom kell
amíg csak bírom.
Nem adhatom fel
ez nem az én harcom!