Eljött már az este
és sötét már a lét.
Elvesztette hitét
a száműzött szenvedély.
Hajad színe
lobbant csak lángot,
elborítja bársonyfénye
a múló világot.

Szép szemeid megcsillannak,
mint harmatcseppek
lehajló fűszálak hegyén.
Szavaid sápadt
gyöngyként koppannak,
s tovagurulnak a múlt ködén.

Lélegzeted,
ha becsukom a szemem,
lágyan simítja arcomat.
Most fülem nem halhatja,
csak az elfojtott gondolat.

Feledni már nem lehet.
Hiszen ezer emlék
marta belém,
boldog-fájó vágyak
megtagadott üzenetét.

Minden szóra,
képre, vágyra
a múló idő pora
rakódik vastagon.
De alatta szunnyad
csak a szenvedély
láthatatlan,
elfojtottan, szabadon.

Elég egy pillantás,
vagy egy érintés,
mi szerető-szellőként fújja el
a mulandóság eltakaró porát.
S mint régen,
majd átélhetem újra
a csodát.