Én így mondtam el:

moha között
könnycseppek száradnak
a magány nekidől
a vakolatlan házaknak

búzaszemekben évezredek óta
alszik a remény
hányszor hisszük azt,
hogy segít egy-egy költemény

mégis fák kérgébe faragott
szívek hirdetik csupán
marad valami
a szerelem után

alvadt alkonyok
ájult éjszakák
rongyossá szeretett
sötét, fülledt szobák

bágyadt nappalok
égő reggelek
szétzilált, összegyűrt,
elhamvadt szeretet

asztalokon folyik szét
a papírszagú lét
csak végzések őrzik
az összetartozás emlékét

mély és nehéz
a kimondott igazság
kerülget és sandán figyel
a vigyori valóság

zúgó patak sodorja
így a falevelet
mint parti köveket
hagyom el az éveket