mint hangszer húrja
rezdül a sötét
lágy dallam üdvözli
az éjszaka hírnökét

elhalt nappalok fény foszlányai
még az égen időznek,
meleget, ragyogást,
derűs perceket idéznek

lágyan zuhan rám
a sűrű, fénytelen félhomály
a csend csókol nyakamba
és rám tör az édes-bús magány

csacsogó emlékek
suhannak köröttem
szívek zuhannak
fájón és törötten

lombos fákról
földre hull az álom
levelek közt őrzöm
régi boldogságom