hajnali szél

köveknek sír a hajnali szél
mind körbe szaladja
azután ott ül rajtuk reggelig
amíg a Duna megtelik
aranyszínű vízzel
és akkor tiszta szívvel
rohan újra
új utakra fújva
az éjszaka koszlott árnyait
az álmodozók vágyait
kergeti végig a városon
és nem érti miért oson
csendesen-lopódzva
az utak melletti villanypózna
szélesre tárja a behajtott ablakot
éji vágyakból semmit nem hagy ott
becsapja a nyitva felejtett ajtókat
ébreszti az éberen alvókat
akik még maradhatnának
álmaikba burkolódzhatnának
de most felriadva néznek körbe
bámulnak a foszladozó sötétbe
halkan titkokat sóhajtanak
azután újra alszanak
sietnek vissza az ott hagyott
a minden éjszaka újra megálmodott
"valahogy mégis igazi" világba
ahol nem néz rájuk senki csodálva
ha azt teszik amihez kedvük van
és minden pont úgy van
ahogy azt ők szeretik
mert ott ezt is megtehetik
a hajnali szél
semmiről nem beszél
lassan előhúzza a Napot
és végképp a múltba taszítja a tegnapot
hirtelen elrohan a városból
ahol minden hajnalban barangol
amikor indulnak a munkába siető léptek
átadja helyét a reggeli szélnek