Alkonyi hangok

Felhőkre szálló por,
mint vörös fátyol
nyugalmat öntöz szét,
csöndes és homályos lett a rét.

Vércseppben bukik
le a Napkorong.
Sötét fák ülnek
a fekete dombokon.

Mint kiürült szavak
olyan a csend.
Szürke lett kint
és idebent.

Oldódik már a
valóság képi mása.
Rejtőzik, hogy
senki ne lássa.

Azután a csend megtörik.
A homály hozza
hangok ezreit.
Most élnek igazán.

Most ragyognak fel,
sötét ragyogással.
A fény most nem homályosítja színeiket,
most bontják ki igazi énjüket.

Most végre
a hangok is
elfoglalják
méltó helyüket.