nem félek

merengő álmaim
lüktetnek halántékomon
ereimben száguld a végtelen
felbuggyan a remény,
de elnyomom
sivár kertekre vetül
az éj magánya
a felkelő Naptól
csak sűrűbb lesz
a pára
mint csorba pohár
a szekrény sarkában
állok elhagyatva
az élet mocsarában
magamra hagytatok,
s most mint felriadt
gyermek sírok
visszhangot vet a csend
de senki nincs itt
akit hívok
rajzolok a porba
földbe görbült köröket
messzire rúgom
az utamba vetődő
boldogság rögöket
ha eső koppan
fáradt vállamon
arcom a feltámadó
szélnek fordítom
megállok a végtelen
kihalt puszta közepén
szabad vagyok
minden elveszett gondolatom
örökre enyém
lassan emelem arcom
majd karom az égnek
villámok, ide sújtsatok
már semmitől se félek