Hahota szonettka

Szád hírtelen a füledig húzod szét,
nevetni kezd benned a szomorú lét.
Lelked megtalálja töretlen hitét,
tested rázkódik, bár tudja nincs miért.
Szemedből könnycseppek szaladnak elő,
megfeszül arcizmod, az a nevető.
Azt hitted mára fejed lágya benő
s lám, most rád tör a viháncoló idő.
Mi váltotta ki az észvesztő kacajt?
Mi okozta ez őrült hangzavart?
Miért e vigyor? Miért e nevetés?
Ezt ne fedje jótékony feledés!

Megmondani nem oly nehéz feladat.
Egy tollpihe csiklandozza talpadat.