nyársirató

köd csukódik rá a fára
nem látni a levelet
sírva gondolunk a nyárra
vacogtunk már eleget

jeges-lucsok lábat ölel
koccannak a fogaink
csontig ható hideg kilel
elkékülnek ajkaink

halott fehér tartja fogva
Napot és a színeket
nem éleszt nyári-láng lobogva
jéggé dermedt szíveket

jeges arcon meghal a szó
merev lett a mosolyunk
elveszett már az az asszó
mit a Téllel megvívtunk

mégis kelnek új remények
nem örök a fagy, a jég
születnek még költemények
a szenvedély újra ég