tél-búcsú

fehér hajába fekete szálakat sző a tavaszt idéző alkony
jeges vízcseppektől csatakos a reszkető balkon
haldoklik és sóhajával sötét felhőket oszlat
léptei nyomában már a sarjadó élet koslat

arccal sötét föld-ágyra hanyatlik és nem mozdul többé
vizesre sírja a felengedő határt és átváltozik köddé
fényes csillogása ragyogó semmivé lesz a puha sárban
véglegesen feloldódik majd a zizegő zöldlevelű-napsugárban