Aforizmáim 42.

1.
A lélek egy darabkája szakad alkotáskor és írja meg a verset, majd visszatér a helyére, de kicsit már megváltozva...

2.
Minden pillanat én vagyok. Valóban így van. Én vagyok a Vég és a Kezdet… mint ahogy mindenki más is az… Azonban a mindent átható és mindenütt jelen lévő, mindig létező pillanatok vetületei a mi saját utaink.

3.
Minden vers egyetlen amikor megírom, de pontosan annyi verssé válik, ahányan olvassák.

4.
A leírt szavakat mindenki a saját gondolataival, vágyaival, emlékeivel, érzéseivel tölti meg... ha szép vagy jó lesz az eredmény, az közös öröm.

5.
Vannak utak, amiket végig kell járni. Vannak érzések, amiket át kell érezni. Az élet nem élhető csak a legszebb, legjobb pillanataiban... de ha figyelünk, ha nyitottak vagyunk, akkor nem szalasszuk el azokat sem!

6.
Mert mindenben vers van. Harmónia, ritmus, zene, dallam... csak olyan ritkán vesszük észre. Pedig ha együtt rezdülnénk vele...!

7.
Igazából a Semmi azért több, mint a Minden, mert a Semmiből minden lehet, de a Mindenben már benne van minden. Szóval a lehetőség és a befejezettség...


8.
Az élmény magával ragadja az embert, ennek hatására képes meghallani, megérezni a verset, amit megpróbál leírni és ha ez valamennyire is sikerül, akkor a vers olvasóját magával ragadva továbbadja az élményt.


9.
Az jó, ha már az elején sikerül hatást elérni. Az még jobb, ha sikerül az érdeklődést megtartani a további sorokkal. A legjobb pedig az, hogyha az egész elolvasása után úgy érzed érdemes volt olvasni!

10.
Soha nem tudom milyen lesz egy vers, egy írás, mindig csak egyetlen pillanat lenyomatai, de nem mindig úgy és azt érzem, mint ami a sorokban megjelenik. Viszont mindaz amit leírok, ismerős. Olyan, mintha én látnám, érezném élném vagy éltem volna át.
Szóval én vagyok, de nem mindig a jelenlegi valóságban.