Sziklás partokhoz csapódó víz
zúgó morajlását idézik fülem hallójáratai.
Sohasem voltam még ott.
Sohasem hallottam még valóban
a természet e vad sóhaját.

Nem permetezte még arcom
a felcsapódó hullámok harmata.
Még nem érintette bőrömet
a nedves-sós szél, hogy
barnára színezze versengve a Nappal.

Nem álltam még a parti sziklákon,
a víz felett szabadon engedve
ujjongó lelkem.
Még nem érezhette a tenger
leheletét a testem.

De a hívása hozzám is eljutott.
Vár rám! A határtalant ígéri,
a fodrozó végtelent.
A szabadság illúziója Ő,
mit itthon a pusztában sem lelek.

A Tenger ringat, zenél, dúdol nekem.
Vigasztaló nyugtató dalocskát.
Mit gyermekének az anya szokott.
"Ne sírj, ne félj, aludj hát.
Nyugalmat neked én hozok."

Csendesen, szomorúan
dúdol a Tenger és én még
itt is hallom énekét.