Dalok
2005.02.27. 10:19
vizek árnyéka fekszik végig az égig érő fák tetején pár lézengő falevél valami új dalt zenél furcsa harmóniát az elmúlva-születés bánatos-bársony dalát
a hangok lekúsznak mélybe kapaszkodó gyökerek közé míg a levelek felemelkednek az égbe mélyedő fájdalom-felhők fölé és a végtelenben tűnnek el
*
sárba süppednek a múló napok cuppanva érkeznek a holnapok
a múlt ránk tapad, mint cipőnkre a sár pedig azt hittük, az eső elmosta már
mocskos tócsák zavaros tükrében sötétszürke felhők rohannak édes-bús dallamot dúdolok csendesen magamnak
*
alábukott a hajnal és mintha ömleni kezdett volna a napfény valami aranysárga láva tört elő a keleti-kráter mélyéről meleget árasztott a szétfolyó levegő
felröppent minden pillangó szárnyukkal magukkal ragadták az éjszaka utolsó harmatcseppjeit sűrű volt a fény, mint a méz beleragadt a táj, a fák, az emberek és beleragadtam én
szavaim édessé váltak és végigcsordultak torkomon éreztem, már nem tudom megállítani elnyel, magába olvaszt ez a ragyogás, ez a meleg, ez az ölelés
dalolni kezdtem, mert ez volt az egyetlen dolog ami elkísért... és velem maradt
|