Én így mondtam el:

valahol mindig megfordul a szél
és az ablakfényekbe süllyedt utcákon
reszketve szaladnak végig
a magányba barnult, pókháló ruhájú falevelek

bomlott virágillat lapul meg
kertkapuk rácsai között
és a kerítések fölött
már borzolt tollakkal ül a tavaszi napsugár

a piszkossá olvadt hófoltok alatt
szunnyad a virágokat álmodó mező
és élénk zöld emlékekben keresi vigaszát
minden hidegtől dermedt, fuldokló fűszál

fagyott hajnali percek lassan olvadnak
míg tócsák gyűjtik össze didergő nagykabátok lépteit
és a siető, mogorva emberek arcéleit,
amiket keményre edzett a hajlott idő

a felbukkanó napsugár csak félve érinti
az arcok barázdáiban megbúvó keserűséget
de mutatni akar valami szépet,
ezért megcsillan az ablakok üvegén
és a tócsák tükréről szivárványt hint
a közönyös, megfáradt szemekbe