vállvetve állnak a fák
a viharok visszatérnek
számunkra nem maradt más
elhalt az ősi sámán ének

kopár mezőkön szél rohan
sivár a napsugár
kopár szivekben vér-folyam
lassanként elönt az ár

néznek rám hulló esőcseppek
lépteim elhalnak
fejem sárbarejtem
lassan vége a napnak

csend zuhan a magasból
hangtalan a világ
fekete köd csap ki agyamból
már nem bíron tovább

lángok törnek az égre
sistereg a levegő
virágok gyúlnak végre
és kormos minden felhő

vízfolyam tör a tűzre
füst lesz minden büszke láng
ülök, ujjaim összefűzve
és tudom rám mi vár