A csendbe zuhantam,
mint verembe zuhan a lélek,
ha remény már nincs
és kihunytak a fények.

Csak hallgatok,
ülök szótlanul.
Csak várok
a szemem sírni tanul.

Várom a szabadító szót,
érintést, mozdulatot.
Nehéz a szívem szinte
már alig dobog.

Életem surranó,
sötét, éji madár.
Száll, lebben könnyedén.
Várja erdő, határ.

De csak ül templom ereszén.
Én is ülök szemem lehunyva.
Üres agyamban szó vergődik
visszhangot csiholva.

Mozdulnék, üvöltenék,
de lelkem lemondott testemről,
pedig el sem búcsúztam
az életemtől.

De nem a halál
béklyózza agyamat.
Érzékeny lelkem
mi fogva tart.

Magam löktem
magam a mélybe,
szívem szomorú és várja,
hogy lehajolj érte.