A Nap lehullott
a fák mögé.
Sötét bújik elő
a földalatti üregekből
és lassan mindent benő.

A színeket befonja
fekete szövetével az éj.
Ez nem a puha
és meleg sötét,
mit anyaölben éreztél egykor.

Ez nem a védelmező,
biztos sötét,
mit apád karjába bújva hittél.
Nem nedves és jóízű sötét,
mit kedvesed csókja közben érzel.

Nem nyugtató, pihentető sötét,
mi álmaid közben szemhéjad alatt fészkel.
Nem is a megváltó,
örök sötét, mi meglátogat,
ha lábad utad végére ért.

Nem!
Ez félelmes, baljós sötét.
Kínokat hozó, szenvedéseket rejtő sötét.
Gonosz fekete szemek néznek rád,
fekete kezek nyúlnak feléd.

Nem láthatod mikor érnek el,
nem láthatod, ha bekerítenek.
Kiölnek minden érzést, emléket belőled.
Rád telepszenek, agyadat öntik el.
Lelkedet kitépik. Valamit tenni kell!

Nem tudsz már szólni sem,
bénává, mozdulatlanná válsz.
Félsz már nem is mozdulsz, csak vársz.
Ezer fekete pókfonállal fojtogat,
megbénít a sötét.

Ellopta már minden titkodat,
elnémította minden szavadat.
Feledtette reményeidet, széttörte emlékeidet.
Már nem is félsz csak állsz.
Tehetetlen, élettelen.

Azután lassan véget ér az éj
és megcsillan az első napsugár
elgyötört testeden.