A szabadulás

Tudta, hogy mennie kell. Minden indulásra volt már hangolva körülötte. Még az égről lassan lecsúszó Nap is előre lökte. Vöröslő, hideg parázs-sugarai az indulásról szőttek képeket a nyugati hegyek fölé. Éppen úgy, mint a hajnali meleg-sárgák, amik keleten festették át az eget. Ebből tudta, hogy mindegy az irány.

A lényeg, hogy menni kell, mert így és itt már nem maradhat, mert elsorvad és elsorvad körülötte, vele együtt minden és mindenki más is. Mennie kell, hogy élhessen és élni hagyjon.

Ez utóbbi még fontosabb is, mint önmaga, hiszen könnyű elviselni a "rabul-ejtve létezést", ha ez az ára mindenki más boldogságának. De ha saját rabságunk kerítéssé válik mások körül, akkor nincs értelme tovább vállalni.

Megint elmúlt egy éjszaka.

Állt ott, a Nappal szemben. Nézte a vöröslő korongot. Belemerült a kavargó, vibrálni látszó fénybe. Mintha felszippantotta volna a távoli óriás. Egyé vált vele.

Hirtelen onnan fentről nézett vissza a Földre, a világra, a pusztára és önmagára.

Látta, ahogy szemben áll saját magával. Mozdulatlan, rezzenéstelen arccal, merev tekintettel figyelt.

Körbe fordult a kép.

Körbe járta a saját testét.

De különös módon, most ennél sokkal többet is látott. A saját lelkét is, és maga körül a világot. Túl nagy volt az üresség, túl nagy a távolság minden irányban. Sehol nem volt semmi.

Ez a Semmi vette körül és zárta el egyben minden mástól. Mindenkitől.

Mintha mozdulatlanságba dermedt volna lassan. Az áthatolhatatlan Semmibe fagyott a létezése.

Úgy zárta magába ez az üresség, mint a jég vagy mint a borostyán a rovarokat.

Amikor ilyen megdermedt fenyőgyanta-fogoly rovart látott, mindig az volt az érzése, hogyha a burok eltűnne, akkor az a rovar újra futni kezdene, folytatná félbemaradt életét. Úgy érezte, a rovar a borostyánban most is létezik, amikor nézzük akkor is VAN - csak valahogy más létezésbe került, nem a saját, valóságos életét éli. Igazi valója csak arra vár, hogy megint szabaddá váljon a kis ízeltlábú. ...és akkor minden folytatódhat, mintha nem is lett volna ez a dermedt létezés.

Éppen úgy van ez, mint az emberekkel.

Születésük után elkezdik élni valódi életüket, azután folyamatosan csöpög rájuk a konvenciók, az elvárások hazug-gyantája, a megszokások, a mindennapok-mézgája, míg végül felnőtté válnak és ez az egész massza beletörődés-borostyánná szilárdul rajtuk és valódi lényük beledermed ebbe az átlátszó, csillogó fogságba.

Élik azt a borostyánba-zárt valamit, amiről mindenki, még önmaguk is, azt hiszi Élet. Valahol belül mégis ott motoszkál az a megmagyarázhatatlan érzés: nem itt kéne.... és nem így kéne... nem ez az ...ez talán nem is én vagyok.

Fel-fel lobban a kis láng, de a többség eltitkolja, elfojtja ezeket a melengető érzéseket. Félnek, hogy a fellobbanó lángok leolvasztják a megszokások borostyán-páncélját. Félnek, hogy akkor ott állnak majd védtelenül és kiszolgáltatottan. Félnek az eltűnő, biztosan tartó kemény páncéljuk nélküli bizonytalanságtól.

De vannak akik szabaddá akarnak válni. Vállalnak minden bizonytalanságot, minden valós vagy képzelt veszélyt és megkeresik azt a helyet, azt az embert ami, aki segít, hogy az a belső kis láng hatalmas tűzzé váljon és szétrepessze, megolvassza a sárga mézga-páncélt, ami leolvad róluk és hirtelen ismét folytathatják egykor megszakadt Valódi Életüket.

Az első lépések még bizonytalanok, néha tévutakra visznek, de végül magabiztossá válnak a lépések és meglelik a helyes utat, ami elviszi őket a boldog és kiteljesedő életükhöz, amit senki nem élhet meg, aki nem a Valódi Életét éli, aki nem tér vissza Igazi Önmagához!

Ő most ott állt a Nappal szemben. Magába szívta a sugarakat, amelyek egyesültek a saját bensőjében lobogó lángokkal és elindult.

Arra ment ahol nagyobb forróságot érzett.

Hagyta leolvadni magáról az évek hosszú során rákérgesedett borostyán-ürességet.

Hirtelen elfogta az érzés, hogy talán mozdulni tud a lelke is... megpróbálta ...és valóban megmozdult benne valami. Ébredezni kezdett az a valamikor megfagyott másik, Valódi Önmaga.

Érezte, ahogy áramlani kezd benne az Igazi-létezés. Mint megállíthatatlan áradat úgy ömlött szét benne a felismerés: hiszen ez vagyok Én!

Lelke megtelt energiával, mint amikor a tüdőt elönti a friss levegő. Valódi énje felegyenesedett és egyetlen hatalmas robbanással szétrepesztette az őt fogva tartó hamis álcát.

Végre ismét szabad volt!

Még hosszú út várt rá addig, amíg megerősödik és kiteljesedett Valódi Önmagává válik.

Sok-sok tévedés, sok-sok fájdalom de az Út, amin járnia kell, már nem tűnhet el többé...